A tőzsdei szereplők és motivációik

A tőzsdei befektetőket több kategóriába lehet sorolni, amely kategóriák között jelentős különbségek vannak a befektetési időtáv és a vállalt kockázat mértéke alapján. Ahhoz, hogy megértsük a piaci mozgások okait, tisztában kell lennünk azzal, hogy a különböző csoportok milyen motivációk – és kényszerek - alapján hozzák meg a döntéseiket.

Trader-ek

Ez a kategória felel meg leginkább a sztereotípiák szerinti tőzsdei spekulánsnak. Gyakorlatilag a tőzsdének élnek, minden hírről tudni akarnak és semmiből sem akarnak kimaradni. A teljes tőzsdei kapitalizációhoz képest csekély tőkével rendelkeznek, de azt nagy sebességgel forgatják, így a napi forgalom jelentős részét ők bonyolítják és a rövid távú árfolyamváltozásokat gyakran ők okozzák. Befektetési időtávjuk az 1-2 perces tartománytól az 1-2 hónaposig terjed. Az aktivitásukkal jelentős mértékben hozzájárulnak a tőzsdei likviditás fenntartásához.

Túlnyomó többségük a tőzsdéből próbál megélni, egy kis részüknek sikerül, nagyobb részük viszont idővel elveszíti a tőkéjét, és kénytelen abbahagyni. Külső kényszerek általában nem befolyásolják a döntéseiket, abba fektethetik be a pénzüket, ami a véleményük szerint éppen a legnagyobb haszonnal kecsegtet. Shortolni is szoktak, tehát bármilyen piaci szituációban képesek nyerni – és veszíteni. Sokan közülük jelentős tőkeáttétellel spekulálnak, ezért ha elszámítják magukat és a tőzsdei árfolyamok nagy mértékben elmozdulnak a számukra kedvezőtlen irányba, kénytelenek veszteséggel lezárni a pozícióikat.

A leggyakoribb hiba, amit ennek a csoportnak a tagjai el szoktak követni az, hogy sokan közülük nem látják a fától az erdőt. Napi száz hír elolvasása mellett nehéz az igazán fontos információkra koncentrálni. Aki éveken keresztül tizedszázalékos változásokra mozdul rá, az gyakran rossz irányú pozíciót vesz fel, amikor egy erőteljes trend elindul lefelé vagy fölfelé.

Melléfogásaiknak egyik iskolapéldáját az amerikai piacon 2008 októberében történt események szolgáltatják. A befektetői hangulat rendkívül negatív volt, a bankok sorra jelentették be a nagymértékű negyedéves veszteségeiket illetve sok közülük csődbe is ment. A piacok várták az amerikai kongresszus jóváhagyását a 700 milliárd dolláros bankmentő csomagra. Ennek elfogadása szinte biztos volt, ezért a rövid távon játszó spekulánsok már a döntés előtt vásároltak – eközben senkinek sem tűnt fel, hogy a hosszabb távra befektetők továbbra is eladnak. A trader-ek arra számítottak, hogy a politikai döntés után visszatér az optimizmus a tőzsdékre és az árfolyamok jelentősen emelkedni fognak. A pozitív kimenetelű kongresszusi szavazás után a spekulánsok kezdték eladni a korábban vett értékpapírokat, és kiderült, hogy a vevői oldal nagyon gyenge. A következő héten történelmi léptékkel mérve is az egyik legjelentősebb árfolyamzuhanás következett be az amerikai tőzsdéken (és ennek következtében a világ többi tőzsdéjén is). Sok trader a teljes vagyonát, vagy még annál is többet veszített néhány nap alatt, ha nagy tőkeáttétellel fogadott az emelkedésre és nem zárta időben a pozícióit.

A trader-ek a vásárlásaikkal még stabilizálták az árfolyamokat a kongresszusi szavazás előtt, viszont utána héten, amikor eladtak, nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a zuhanás ennyire meredek lett. (A hét második felében már kényszerből váltak meg a papírjaiktól, ugyanis nem tudták finanszírozni a pozícióikat.) Tehát a trader-ek túlzott aktivitása, ami általában kedvező a tőzsdék számára, krízishelyzetben hozzájárul a válság elmélyüléséhez.

Lakossági kisbefektetők

Természetesen ez egy rendkívül heterogén csoport, a közgazdász professzortól a teljesen tájékozatlan átlagemberig terjed a skála. Első olvasatra meglepőnek tűnhet, de a többségük azt sem tudja önmagáról, hogy tőzsdei befektetővé vált. Ez úgy lehetséges, hogy sok olyan nyugdíjpénztári tag van, aki a magas részvényhányadú portfóliót választotta. (Pontosabban, elfogadta a jogszabály szerinti automatikus besorolást.)

A részvények és egyéb értékpapírok többsége, befektetési jegyeken, nyugdíjpénztárakon, életbiztosításokon keresztül a kisbefektetők tulajdonában van. Ezek a megtakarítások folyamatosan érkeznek be a pénzintézetekbe, amelyek befektetik azt a tőkepiacokon. A portfólió választás minden esetben a kisbefektető feladata. Ő dönti el, hogy befizetése milyen arányban kerüljön részvénybe, állampapírba, stb. Az alapkezelők már csak abban döntenek, hogy például a részvényre jutó hányadból melyik részvényt vásárolják meg. Tehát folyamatosan az a paradoxon helyzet áll fenn, hogy a legnehezebb döntést, a portfólió választást a legkevesebb információval rendelkező tőzsdei szereplőknek kell meghozniuk.

Közvetlen tőzsdei befektetésekre aránylag kevés kisbefektető vállalkozik, akik viszont igen, azok közül sokan elkövetnek néhány tipikusnak mondható hibát:
-Nem az emelkedés kezdetén, hanem a tőzsdei szárnyalás vége felé, vagy az azt követő első zuhanás idején lépnek be a piacra. Ez azért van így, mert ezekben az időszakokban az újságok az átlagosnál jóval gyakrabban írnak a tőzsdéről. A cikkek olvasása közben sokan gondolják azt, hogy ők sem maradhatnak ki az emelkedésből, amikor szárnyalnak az árfolyamok, illetve az első súlyosabb zuhanás után esnek a „most kell venni, mert végre olcsóak a részvények” hibába.
-Nem, vagy csak ritkán hajlandóak veszteséget realizálni. Ha egy befektetésük veszteségessé válik, nem szállnak ki belőle, bíznak abban, hogy megfordul a trend és majd egyszer nyereséggel tudják eladni a papírt. Emiatt sokan olyan részvényportfólión ülnek, ami a veszteséges zónában tartózkodik és belátható időn belül nem is hoz nyereséget.
-Ha elindul egy erőteljes emelkedés, akkor hajlamosak túl korán eladni, nincs türelmük megvárni az emelkedő trend végét.

Bennfentes személyek

Ebbe a körbe a tőzsdei vállalatok vezetői tartoznak bele. Általában eladóként jelennek meg a piacon, mert a jövedelmük egy része kedvezményes áron vásárolt részvényekből áll, vagyis úgy jutnak a „fizetésükhöz”, hogy az aktuális tőzsdei árfolyamon eladják az olcsón vagy ingyen kapott részvényeket.

Időnként vásárlóként is fellépnek. Ez általában tőzsdei árfolyamzuhanások közben szokott előfordulni. Az elemzők egy része ennek nagy jelentőséget tulajdonít, azt gondolván, hogy a menedzserek ismerik legjobban a saját vállalatukat, ha ők vesznek, akkor a cég részvényei többet érnek az aktuális tőzsdei árfolyamnál, ezért mindenkinek érdemes vásárolni azokból.

Van igazság ebben a gondolatmenetben, de létezik egy másik magyarázat is. A vállalatvezetők (a politikusokhoz hasonlóan) túlértékelik a saját szerepüket. Az emelkedés éveiben úgy gondolják, hogy a vállalat részvényei azért drágulnak, mert ők jól végzik a munkájukat, vagyis kiválóan irányítják a céget. Amikor a tőzsdén zuhannak az árfolyamok, azt az igazgatók egy kicsit értetlenül szemlélik és igazságtalannak tartják, hiszen ők továbbra is keményen dolgoznak. Ebben a lelkiállapotban – az általuk irreálisan alacsonynak tartott árak miatt - hajlamosak a részvényvásárlás mellett dönteni, függetlenül attól, hogy a válságnak mik az okai és az milyen mértékben fogja érinteni az általuk vezetett céget. Tehát a bennfentes személyek részvényvásárlása – annak ellenére, hogy a legjobban informált csoportról van szó – gyakran érzelmi alapon meghozott döntés.

Befektetési alapok

A befektetési alapok vagyonát profi portfóliómenedzserek kezelik, ezért azt lehetne várni, hogy a piaci átlagot meghaladó hozamot érnek el, de ez sajnos gyakran nincs így. Az alapkezelőknek számos korlátot kell figyelembe venniük a munkájuk során. Az első és legfontosabb korlátozó tényező az, hogy minden befektetési alap specializálódott. Például egy részvényalapnak a vagyona legnagyobb hányadát részvénybe kell fektetnie. Ez logikusan hangzik, de egyben azt is jelenti, hogy ha a befektetők vásárolnak az alap jegyeiből, akkor annak a pénznek a nagy részéből – a piaci helyzettől függetlenül – valamilyen részvényt kell vásárolni. A portfóliómenedzserek csak azt dönthetik el, hogy konkrétan melyik papírt vegyék meg, a pénznek a részvénypiacra kell kerülnie akkor is, ha magas az árfolyamok esésének valószínűsége. A dolog ellenkező irányban is ugyanígy működik, ha a befektetők visszaváltják a jegyeiket, a portfóliómenedzserek kénytelenek részvényt eladni.

Bizonyos határok között az alapkezelőknek jogukban áll növelni vagy csökkenteni a részvények arányát, és szabadon váltogathatják a különböző vállalatok papírjait a portfólión belül, de ezekkel a lehetőségekkel is csak ritkán élnek. Több oka van a visszafogottságnak. Először is hosszú távú stratégia mentén szoktak tevékenykedni, nem mozdulnak rá a piac minden változására. A másik ok az, hogy ők sem ismerik a jövőt. Ha az árfolyamok elindulnak lefelé, nem lehet tudni, hogy meddig tart a trend. Ha egy diverzifikált portfólió jó fundamentumokkal rendelkező papírokat tartalmaz, akkor a tapasztalatok alapján általában jobb kivárni a medvepiac végét, mint követni a tőzsdei mozgásokat. Az is fontos tényező, hogy a befektetők az alapoktól stabilitást várnak el, aminek egyik biztosítéka a megalapozott döntéshozatal. Ezért az alapkezelők megfontoltabban – és emiatt lassabban – hozzák meg a döntéseiket, mint a többi piaci szereplő, így viszont, ha akarnának sem tudnának gyorsan reagálni a változásokra.

A befektetési alapok tevékenységének megértéséhez azt is tudni kell, hogy az alapkezelők a jutalékukat általában a kezelt vagyon fix százalékában határozzák meg. Tehát a pénzintézet nyeresége nem azon múlik, hogy mekkora haszonnal fektették be a pénzt, hanem azon, hogy mekkora értékben adtak el befektetési jegyeket. Ennek hatása különösen az új befektetési alapok indulásánál feltűnő. Egy pénzintézet nem akkor dob a piacra egy új típusú alapot, amikor az elemzők szerint a megcélzott piaci szegmens extraprofitot hoz, hanem akkor, amikor a marketingesek szerint a befektetési jegyeket el lehet adni. Például Magyarországon 2008 közepén jöttek divatba a kőolajba és a nyersanyagokba fektető alapok. Számos hazai pénzintézet indított ilyet, komoly reklámhadjárat kíséretében. Sajnos a jegyek megvásárlása nem bizonyult jó üzletnek. 2008 augusztus elején a kőolaj hordónkénti ára 150 dolláros történelmi csúcson tartózkodott, míg 4 hónappal később már csak 50 dollárt ért. A befektetési jegyek árfolyamai – valamilyen áttétellel – törvényszerűen lekövették ezt a mozgást, komoly veszteséget okozva a reklámkampány hatására vásároló kisbefektetőknek.

Természetesen az alapkezelők is megpróbálnak a lehetőségeikhez képest jó teljesítményt nyújtani, hiszen egy tartósan gyenge hozamot produkáló alap befektetési jegyeit senki sem veszi meg. Viszont nem vállalnak kockázatot az extra nyereség érdekében, az alapkezelők megelégszenek azzal, ha a profit egy kicsit magasabb, mint a hasonló típusú versenytársak átlaga. Ennek elérésére kiforrott technikát alkalmaznak. A nagy nemzetközi befektetési bankok rendszeresen közzétesznek elemzéseket, amelyekben egy modellportfóliót is összeállítanak. Az alapkezelők nagy vonalakban ezt a modellportfóliót követik le, de a saját véleményük alapján azon valamennyit változtatnak az alap összetételének meghatározásakor. Ha jól sikerültek a saját elemzések, akkor néhány százalékkal a piaci átlag fölött teljesítenek, és egy ilyen eredménnyel az alapkezelők és a befektetési jegyek tulajdonosai is elégedettek lehetnek. Ha pedig tévedtek, és a piaci átlagnál picit alacsonyabb a hozam, akkor a marketingesek még mindig össze tudnak állítani olyan „befektetői tájékoztatót”, ami szépíti a képet. Biztosan létezik olyan mutatószám, amihez képest nem tűnik rossznak a teljesítmény. (Lehet viszonyítani az inflációhoz, jegybanki alapkamathoz, valamilyen tőzsdei indexhez; lehet egy évre vagy több évre készíteni kimutatást, stb.)

Hedge fund-ok (fedezeti alapok)

A hedge fund-ok gyakorlatilag szabályozatlan befektetési alapok. Elsősorban gazdag magánszemélyek és pénzintézetek vagyonát kezelik. Az igazi tőzsdecápák ebből a körből kerülnek ki, mert óriási összegek felett diszponálnak és bármire rávetik magukat, ami extraprofitot hozhat. Jellemző rájuk a nagy tőkeáttétel és short pozíciót is gyakran felvesznek. Pénzügyi válságok idején rendszeres szereplői a híreknek, mert összetett spekulációs stratégiájuk következtében ilyen időszakokban is nyerhetnek, sőt tevékenységük gyakran hozzá is járul a krízis elmélyüléséhez, így ideális bűnbakok.

A fedezeti alapok arról kapták a nevüket, hogy gyakran összetett tőzsdei ügyletekkel operálnak. Például a kilencvenes években híressé (majd hírhedté) vált amerikai LTCM az állampapírok hozamára spekulált. A stratégiájuk alapja az volt, hogy a fejlett illetve a feltörekvő országok állampapír hozamai korrelációt mutatnak. Ha túl nagy vagy túl kicsi volt a kamatkülönbség, akkor beléptek a piacra, majd amikor normalizálódott a helyzet, realizálták a profitot. Éveken keresztül kimagasló eredményt értek el, egészen 1998-ig. Abban az évben viszont a feltörekvő országokon egy komoly pénzügyi válság söpört végig, aminek következtében magasra ugrottak a kamatszintek, míg a biztonságot kereső tőke a fejlett országok állampapírpiacára áramlott, lenyomva az ottani hozamokat. Ennek a folyamatnak az elején az LTCM a feltörekvő országok állampapírjaiból vásárolt. Ezzel párhuzamosan pedig a fejlett országok papírjaiból eladott, vagyis„fedezte” a feltörekvő országokban kiépített pozícióit. (Másként fogalmazva, a hozamkülönbség változásán próbált nyerni.) Mindezt nagyon magas tőkeáttétellel tette, hiszen „fedezett” pozíciókkal rendelkezett. Ha a különböző kategóriájú állampapírok hozamai közti különbség csökkent volna, vagy úgy, hogy a feltörekvő országokban csökken a kamat, vagy pedig úgy, hogy a fejlett országokban emelkedik, az LTCM besöpörhette volna a profitot. Viszont 1998-ban minden korábbinál nagyobbra nőtt a hozamszintek közötti különbség, és ez az állapot sokáig fenn maradt. Az LTCM az összetett ügylet mindkét oldalán veszített és ezeket a veszteségeket egy idő után már nem tudta finanszírozni. Ahhoz is komoly segítségre volt szüksége, hogy a pozícióit szabályozott módon tudja lezárni és a csődjével ne taszítsa káoszba a fél világ állampapírpiacát.

Nyugdíjpénztárak

Stratégiájuk a befektetési alapokéhoz hasonló, de még annál is hosszabb a tervezett időtáv, hiszen a tagok több évtizedes felhalmozási időszak után válnak csak jogosulttá a nyugdíjra. Amint azt a kisbefektetőkről szóló részben már leírtam, a portfólióválasztás felelősségét nem vállalják magukra, azt a tagokra bízzák, pedig hosszú távon ez a döntés határozza meg legnagyobb mértékben az elérhető hozamot és így a nyugdíj összegét is.

Általánosan elterjedt az a nézet, hogy évtizedes távlatban a részvénybefektetés – megfelelően diverzifikált portfólió esetén – biztosan magasabb hozamot eredményez, mintha állampapírban heverne a pénz. Ez az elmúlt 25 évben igaz volt, de sajnos egyáltalán nem biztos, hogy a következő 25 évben is igaz lesz. Tehát döntenünk nekünk kell, a tét nagy, a nyugdíjpénztáraktól pedig – az unalomig ismételt közhelyeken kívül – nem sok segítséget kapunk.

A nyugdíjpénztárak mentségére kell felhozni, hogy az általuk kezelt vagyon óriási mérete önmagában megakadályozza a piaci mozgások hatékony követését. Ha tömegesen eladnák a portfóliójuk bizonyos elemeit azért, mert akkor éppen egy másik befektetési célpont vonzóbbnak tűnik, akkor az agyagba döngölnék az értékesített papírok piacát. Ezért nincs is más stratégiára lehetőségük, mint megvenni és hosszú távon megtartani a kiválasztott értékpapírokat.

Spekulációs támadások  »