A 700 milliárd dolláros placebo
Szeptember 29.-én az amerikai
kongresszus elutasította a bankok megsegítésére összeállított 700
milliárd dolláros állami mentőcsomagot tartalmazó törvényt, aminek
következtében a tőzsdéken a részvényárfolyamok óriási zuhanásokat
produkáltak. Alig négy nappal később a kongresszus áldását adta a
módosított törvényre, és a részvényárfolyamok zuhantak... Ez a furcsa
eredmény nem véletlen, a csomag tartalma, megszavazásának körülményei
és piaci hatása is vitatható.
A javaslat támogatói szerint a pénzügyi
csomagra azért volt szükség, mert a jelzálogpiaci turbulenciák miatt
beszűkült likviditás a bankrendszer összeomlásához vezetett volna. Az
elképzelés szerint a bankoknál felhalmozódott kétes kinnlevőségből
vásárol az állam 700 milliárd értékben. Azért az állam vásárolja meg
a papírokat, mert ezek piaca befagyott, emiatt értékük sem
állapítható meg, így piaci körülmények között nem értékesíthetőek. A
pénzre pedig szükségük van a bankoknak, mert enélkül nem tudják
finanszírozni a gazdaságot, ami már egy általános gazdasági
összeomláshoz vezetne. Egy súlyos recesszió pedig sokkal többe
kerülne az adófizetőknek, mint az értékpapírok vásárlására fordított
összeg. A tervek szerint a piaci viszonyok tisztázódása után az állam
értékesítené a követeléseket az akkori piaci árfolyamon, ami lehet
hogy önmagában is nyereségessé tenné az egész akciót.
A törvény ellenzői kifejezetten
álságosnak tartják azt az érvelést, hogy az akción az adófizetők akár
nyerhetnek is. Ha a bankok piaci áron értékesítenék az
értékpapírjaikat, akkor azokat a piaci szereplők megvásárolnák, semmi
szükség nem lenne az állami beavatkozásra. A jelzálogkövetelések
beárazása nem túl nehéz feladat. Az ingatlanpiaci árak változását, a
problémás hitelek arányát, a hitelkövetelés behajtásának költségét és
az aktuális kamatszintet kell hozzá ismerni. Ezekből az adatokból
egy pályakezdő közgazdásznak is ki kell tudnia számolni az
értékpapírok értékét. Az adatokat pedig minden banknak ismernie kell,
hiszen az alaptevékenységükhöz (a hitelezés folytatásához) is
számolniuk kell vele. Tehát a jelzálogköveteléseknek azért nincs
piaci ára, mert a bankok titkolják a valós értéküket abban a
reményben, hogy az állam – az adófizetők pénzéből – jóval
többet fizet majd érte. A bankárok, illetve a bankok tulajdonosainak
megsegítése pedig nem olyan cél, amire az adófizetők dollárjait
fordítani kellene.
További súlyos és gyakran hangoztatott
ellenérv a csomaggal szemben elvi alapú. A bajt a bankok felelőtlen
viselkedése okozta. A mentőcsomag azt tudatosítja a gazdasági
szereplőkben, hogy a jövőben sem kell félni a túlzott
kockázatvállalástól, hiszen baj esetén az állam segít. Hosszú távon
egy ilyen attitűd sokkal súlyosabb recesszióhoz vezet annál, mint ha
a mostani helyzetben hagynánk tönkremenni néhány nagybankot.
Az állami segítség rövid távú hatása is
kérdéses. Az igaz, hogy ha a bankok 700 milliárd dollárért eladják a
jelzálogköveteléseik egy részét, akkor a pénz rajtuk keresztül
bekerül a gazdaság vérkeringésébe és növelni fogja a likviditást.
Viszont a költségvetés csak pótlólagos kötvények kibocsájtásával
tudja finanszírozni az akciót, tehát az államnak egy 700 milliárdos
kötvénykibocsájtást, tehát likviditás szűkítést kell végrehajtania
ahhoz, hogy segítsen a bankokon. Ez egy nullszaldós játék. Ha a piaci
szereplők elhiszik, hogy az állami segítség használ és visszatér a
bankok közötti kölcsönös bizalom, akkor hatni fog a csomag és
kikecmergünk a válságból. Ellenkező esetben tovább megyünk a
recesszió felé. Tehát a mentőcsomag hatóanyaga a hit. Ezt az orvosok
placebo hatásnak hívják. Az én véleményem szerint 700 milliárd dollár
nagyon magas ár egy hatóanyag nélküli gyógyszerért, de ha tényleg megmentene bennünket a
gazdasági összeomlástól, akkor megérhetne ennyit (az amerikai
adófizetőknek). Mindenesetre az első tőzsdei reakciók nem azt
mutatják, hogy működne a placebo hatás.
Mivel a csomag tartalma vitatott, annak
megszavazása sem volt zökkenőmentes. A politikai vezetés gyorsan és
egyértelműen a javaslat mögé állt. Az elnök, az elnökjelöltek, a
kongresszus illetve a szenátus vezetői pártállástól függetlenül a
támogatásukról biztosították. Úgy tűnt, a lobbisták kiváló munkát
végeztek, hiszen mindenkit meggyőztek, aki „számít”. A
kongresszusi szavazáson jött a meglepetés. A mezei képviselők az első
alkalommal leszavazták a törvényt. Ennek hatására (is) a tőzsdei
befektetők pánikszerűen adták el a részvényeiket, az indexek egyetlen
nap alatt 7-8 %-ot zuhantak. Ezután a mentőcsomagot néhány nap alatt
módosították és újra szavazásra bocsájtották. Ekkor már nem lehetett
kérdéses a pozitív eredmény, hiszen a pénzintézetek újra latba
vetették befolyásukat. A négy nap alatt sikerült „meggyőzni”
annyi kongresszusi képviselőt, amennyi már elegendő volt a sikerhez:
2008. október 3.-án a törvényt megszavazták és másnap George Bush
aláírta, így az hatályba lépett..
A törvény rövidtávú részvénypiaci
hatását már ismerjük: nem befolyásolta a részvényárak mozgását.
Korábban logikusnak tűnt a feltételezés, hogy ha a törvény
elutasítása zuhanást eredményezett, akkor a javaslat elfogadása
emelkedést fog indukálni. Sok spekuláns erre alapozva vett
részvényeket a törvényhozási hercehurca idején, majd amikor a csomag
elfogadásra került, elkezdték azokat értékesíteni. Első körben emiatt
az eladási hullám miatt szakadtak be az árfolyamok. Ami utána
következett, az már színtiszta pánik. A két szavazás közötti
időszakban minden elemző azt ismételgette a gazdasági sajtóban, hogy
akkor fog megoldódni a válság, ha a 700 milliárdot megkapják a
bankok. Az elemzők egy nap alatt változtattak álláspontjukon, most
lényegtelennek minősítik a mentőcsomagot és a vállalati rossz hírekre
koncentrálnak. A spekulánsok pedig elveszítették a lábuk alól a
talajt. Mi mozgatja az árfolyamokat? Kinek higgyenek? Sokuk
viselkedése teljesen irracionálissá vált.
Egy ilyen helyzetben egy tőzsdekrach
lehetősége ugyan úgy benne van, mint egy váratlan és nagymértékű
árfolyam emelkedésé. Ha lefelé indulnak az árak, sok spekuláns
pánikszerűen elad, mert nem akar beragadni a veszteséges pozíciókba.
Ha emelkedés kezdődik, akkor sokan pánikszerűen vásárolnak, mert nem
akarnak kimaradni az emelkedésből. Egy ilyen helyzetben csak két
dolog biztos:
1. Még egy jó ideig magas marad a volatilitás a tőzsdéken.
2. A válságot nem az újabb állami
mentőakciók fogják megoldani, hanem a piac. Amikor az ingatlanárak, a
nyersanyagárak, a részvények árai és a pénzpiaci kamatok megtalálják
azokat a szinteket, ahol a kereslet és a kínálat hosszabb távon
egyensúlyban tud maradni, akkor stabilizálódni fognak az árfolyamok
és egy időre el fognak csendesülni a gazdasági viharok.
Reménykedjünk benne, hogy ez az egyensúlykeresés nem fog sokáig tartani!
Készült: 2008. október 07.
|
|