A 700 milliárd dolláros placebo

Szeptember 29.-én az amerikai kongresszus elutasította a bankok megsegítésére összeállított 700 milliárd dolláros állami mentőcsomagot tartalmazó törvényt, aminek következtében a tőzsdéken a részvényárfolyamok óriási zuhanásokat produkáltak. Alig négy nappal később a kongresszus áldását adta a módosított törvényre, és a részvényárfolyamok zuhantak... Ez a furcsa eredmény nem véletlen, a csomag tartalma, megszavazásának körülményei és piaci hatása is vitatható.

A javaslat támogatói szerint a pénzügyi csomagra azért volt szükség, mert a jelzálogpiaci turbulenciák miatt beszűkült likviditás a bankrendszer összeomlásához vezetett volna. Az elképzelés szerint a bankoknál felhalmozódott kétes kinnlevőségből vásárol az állam 700 milliárd értékben. Azért az állam vásárolja meg a papírokat, mert ezek piaca befagyott, emiatt értékük sem állapítható meg, így piaci körülmények között nem értékesíthetőek. A pénzre pedig szükségük van a bankoknak, mert enélkül nem tudják finanszírozni a gazdaságot, ami már egy általános gazdasági összeomláshoz vezetne. Egy súlyos recesszió pedig sokkal többe kerülne az adófizetőknek, mint az értékpapírok vásárlására fordított összeg. A tervek szerint a piaci viszonyok tisztázódása után az állam értékesítené a követeléseket az akkori piaci árfolyamon, ami lehet hogy önmagában is nyereségessé tenné az egész akciót.

A törvény ellenzői kifejezetten álságosnak tartják azt az érvelést, hogy az akción az adófizetők akár nyerhetnek is. Ha a bankok piaci áron értékesítenék az értékpapírjaikat, akkor azokat a piaci szereplők megvásárolnák, semmi szükség nem lenne az állami beavatkozásra. A jelzálogkövetelések beárazása nem túl nehéz feladat. Az ingatlanpiaci árak változását, a problémás hitelek arányát, a hitelkövetelés behajtásának költségét és az aktuális kamatszintet kell hozzá ismerni. Ezekből az adatokból egy pályakezdő közgazdásznak is ki kell tudnia számolni az értékpapírok értékét. Az adatokat pedig minden banknak ismernie kell, hiszen az alaptevékenységükhöz (a hitelezés folytatásához) is számolniuk kell vele. Tehát a jelzálogköveteléseknek azért nincs piaci ára, mert a bankok titkolják a valós értéküket abban a reményben, hogy az állam – az adófizetők pénzéből – jóval többet fizet majd érte. A bankárok, illetve a bankok tulajdonosainak megsegítése pedig nem olyan cél, amire az adófizetők dollárjait fordítani kellene.

További súlyos és gyakran hangoztatott ellenérv a csomaggal szemben elvi alapú. A bajt a bankok felelőtlen viselkedése okozta. A mentőcsomag azt tudatosítja a gazdasági szereplőkben, hogy a jövőben sem kell félni a túlzott kockázatvállalástól, hiszen baj esetén az állam segít. Hosszú távon egy ilyen attitűd sokkal súlyosabb recesszióhoz vezet annál, mint ha a mostani helyzetben hagynánk tönkremenni néhány nagybankot.

Az állami segítség rövid távú hatása is kérdéses. Az igaz, hogy ha a bankok 700 milliárd dollárért eladják a jelzálogköveteléseik egy részét, akkor a pénz rajtuk keresztül bekerül a gazdaság vérkeringésébe és növelni fogja a likviditást. Viszont a költségvetés csak pótlólagos kötvények kibocsájtásával tudja finanszírozni az akciót, tehát az államnak egy 700 milliárdos kötvénykibocsájtást, tehát likviditás szűkítést kell végrehajtania ahhoz, hogy segítsen a bankokon. Ez egy nullszaldós játék. Ha a piaci szereplők elhiszik, hogy az állami segítség használ és visszatér a bankok közötti kölcsönös bizalom, akkor hatni fog a csomag és kikecmergünk a válságból. Ellenkező esetben tovább megyünk a recesszió felé. Tehát a mentőcsomag hatóanyaga a hit. Ezt az orvosok placebo hatásnak hívják. Az én véleményem szerint 700 milliárd dollár nagyon magas ár egy hatóanyag nélküli gyógyszerért, de ha tényleg megmentene bennünket a gazdasági összeomlástól, akkor megérhetne ennyit (az amerikai adófizetőknek). Mindenesetre az első tőzsdei reakciók nem azt mutatják, hogy működne a placebo hatás.

Mivel a csomag tartalma vitatott, annak megszavazása sem volt zökkenőmentes. A politikai vezetés gyorsan és egyértelműen a javaslat mögé állt. Az elnök, az elnökjelöltek, a kongresszus illetve a szenátus vezetői pártállástól függetlenül a támogatásukról biztosították. Úgy tűnt, a lobbisták kiváló munkát végeztek, hiszen mindenkit meggyőztek, aki „számít”. A kongresszusi szavazáson jött a meglepetés. A mezei képviselők az első alkalommal leszavazták a törvényt. Ennek hatására (is) a tőzsdei befektetők pánikszerűen adták el a részvényeiket, az indexek egyetlen nap alatt 7-8 %-ot zuhantak. Ezután a mentőcsomagot néhány nap alatt módosították és újra szavazásra bocsájtották. Ekkor már nem lehetett kérdéses a pozitív eredmény, hiszen a pénzintézetek újra latba vetették befolyásukat. A négy nap alatt sikerült „meggyőzni” annyi kongresszusi képviselőt, amennyi már elegendő volt a sikerhez: 2008. október 3.-án a törvényt megszavazták és másnap George Bush aláírta, így az hatályba lépett..

A törvény rövidtávú részvénypiaci hatását már ismerjük: nem befolyásolta a részvényárak mozgását. Korábban logikusnak tűnt a feltételezés, hogy ha a törvény elutasítása zuhanást eredményezett, akkor a javaslat elfogadása emelkedést fog indukálni. Sok spekuláns erre alapozva vett részvényeket a törvényhozási hercehurca idején, majd amikor a csomag elfogadásra került, elkezdték azokat értékesíteni. Első körben emiatt az eladási hullám miatt szakadtak be az árfolyamok. Ami utána következett, az már színtiszta pánik. A két szavazás közötti időszakban minden elemző azt ismételgette a gazdasági sajtóban, hogy akkor fog megoldódni a válság, ha a 700 milliárdot megkapják a bankok. Az elemzők egy nap alatt változtattak álláspontjukon, most lényegtelennek minősítik a mentőcsomagot és a vállalati rossz hírekre koncentrálnak. A spekulánsok pedig elveszítették a lábuk alól a talajt. Mi mozgatja az árfolyamokat? Kinek higgyenek? Sokuk viselkedése teljesen irracionálissá vált.

Egy ilyen helyzetben egy tőzsdekrach lehetősége ugyan úgy benne van, mint egy váratlan és nagymértékű árfolyam emelkedésé. Ha lefelé indulnak az árak, sok spekuláns pánikszerűen elad, mert nem akar beragadni a veszteséges pozíciókba. Ha emelkedés kezdődik, akkor sokan pánikszerűen vásárolnak, mert nem akarnak kimaradni az emelkedésből. Egy ilyen helyzetben csak két dolog biztos:
1. Még egy jó ideig magas marad a volatilitás a tőzsdéken.
2. A válságot nem az újabb állami mentőakciók fogják megoldani, hanem a piac. Amikor az ingatlanárak, a nyersanyagárak, a részvények árai és a pénzpiaci kamatok megtalálják azokat a szinteket, ahol a kereslet és a kínálat hosszabb távon egyensúlyban tud maradni, akkor stabilizálódni fognak az árfolyamok és egy időre el fognak csendesülni a gazdasági viharok.

Reménykedjünk benne, hogy ez az egyensúlykeresés nem fog sokáig tartani!


      Készült: 2008. október 07.