Miért nem akadályozzák meg a gazdaságpolitika irányítói a válságokat?
Egy pénzügyi-gazdasági válság idején
vállalatok és magánszemélyek tömegei mennek tönkre. A gazdasági visszaesésekkel
együtt járó tőzsdei árfolyamzuhanások idején a stabil pénzügyi helyzetű
befektetők is érzékeny veszteségeket szenvednek el. A pénzügyi válságok
menetrendszerűen, körülbelül négy évenként követik egymást. Felmerül
a kérdés, hogy a gazdaságpolitika irányító miért nem akadályozzák meg
ezeket a ciklikusan jelentkező visszaeséseket.
Szerintem a válasz egyszerű: nincs rá
lehetőségük. A válság kialakulását ideig-óráig el tudják halasztani.
Képesek befolyásolni, hogy milyen formában törjön ki a válság, kiket
érintsen erősebben és kiket kevésbé, de nem képesek megakadályozni
azt. Erre jó példa az Egyesült Államok 2001 és 2008 közötti
gazdaságpolitikája.
Az amerikai jegybank szerepét betöltő
FED Alan Greenspan vezetésével meglehetősen aktívan reagált a
pénzpiaci problémákra. 2000 és 2003 között drasztikus
kamatcsökkentésekkel és egyéb likviditásfokozó eszközökkel jelentős
pénzt pumpáltak a gazdaságba. A kamatok hosszú ideig rendkívül
alacsonyak voltak. Ezzel sikerült megakadályozni, hogy a 2001-től
2003-ig terjedő időszakban az amerikai gazdaság komoly recesszióba
süllyedjen.
Viszont az akkor kialakult alacsony
kamatszintek vezettek a 2007-es - 2008-as jelzálogpiaci válsághoz. A
fogyasztók elhitték (a bankok ügynökei elhitették velük), hogy az
alacsony kamatok örökké fognak tartani. Ezért ők a pénzügyi
helyzetüknél drágább ingatlanokat vásároltak. A hitelből
finanszírozott vásárlások felhajtották az ingatlanok árát. A bankok
elhitették magukkal, hogy az ingatlanárak a végtelenségig nőhetnek,
ezért a hitelképesség komoly vizsgálata nélkül is óriási hiteleket
folyósítottak. Amikor a kamatok megnőttek, a hitelfelvevők egy része
tönkrement, mert nem tudták fizetni a megemelkedett törlesztő
részleteket. A tönkrement adósok házát elárverezték, az ingatlanárak
ezért esni kezdtek. A bankok egy része is tönkre ment, mert az
elárverezett ingatlan értéke nem fedezte a teljes hitel összegét.
Mit csinálhattak volna másképp a
gazdaságpolitika irányítói? Ha a FED kamatot emel a folyamat elején, akkor meg
tudta volna akadályozni a jelzálogpiaci buborék kialakulását. Viszont
akkor a csak éppen elindult gazdasági növekedést is megfojtotta
volna. Ha a bankok hitelkihelyezését adminisztratív eszközökkel
fogták volna vissza, akkor az a lakossági fogyasztás csökkenésén
keresztül szintén visszafogta volna a növekedést. A döntéshozók
nyílván látták a kialakuló problémát már 2006-ban is, de akkor még
jobbnak látták, ha hagyják az ingatlanpiaci lufit növekedni.
Pontosabban, akkor még ez volt számukra a legkényelmesebb döntés.
Könnyebb volt kiadni egy elemzést arról, hogy a nyakló nélküli
hitelezésből bizony még baj lesz, mint kiállni az emberek elé és
megszorításokat - például kamatemelést, vagy a hitelezési korlátok
erősítését - bejelenteni.
Természetesen nem csak a politikai és
gazdasági vezetők felelősek a válság kialakulásáért. Nyílván azok az
emberek is hibáztak, akik olyan nagy összegű hitelt vettek fel,
aminek a törlesztésére esélyük sem volt.
A legérdekesebb az egészben a
pénzintézetek szerepe. Olyan nagy nevű bankok vesztettek
tízmilliárdokat (dollárban), mint a Citygroup vagy az UBS. Ráadásul
egy olajozottan működő rendszert alakítottak ki ennek a veszteségnek
az összehozásához.
A bankok az ingatlanvásárlóknak
nyújtott hiteleket értékpapírosították és eladták egymásnak. (A
klasszikus módszer szerint a hitelkövetelés a bank nyilvántartásában
maradt volna és ezekre a hitelekre céltartalékot kellett volna
képezni, ami fedezet lett volna a hitelek bedőlése esetén. A
céltartalék összege csökkentette volna a bank éves nyereségét.) Az
értékpapírosított hitelkövetelések kockázatát a hitelminősítő
intézetek szisztematikusan alulbecsülték. Ez lehetőséget adott a
bankoknak arra, hogy irreálisan alacsony céltartalékot képezzenek a
hitelnyújtás idején. Így a pénzintézetek évekig irreálisan magas
nyereséget tudtak kimutatni és a bankvezetők irreálisan magas
prémiumokat tudtak maguknak kifizetni. Ez a rendszer egészen addig
működött, amíg az adósok el nem kezdtek tömegesen tönkremenni.
Minden gazdasági válságnak egy túlzott
ütemű fellendülésben van a gyökere. Az ilyen gazdasági növekedés
pedig az emberi gyarlóságon alapul: a hatalmi ambíciókon, a rövidlátó
gondolkodásmódon, a mohóságon és a felelőtlenségen. Egy demokratikus
országban ezeket nem vagy csak alig-alig lehet korlátozni. (A
diktatúrákban még rosszabb a helyzet, de ott másképp jelentkeznek a
problémák.) Meggyőződésem, ha a gazdaságpolitika „finomhangolásával”
sikerülne elérni egy menetrendszerű válság elodázását, az
előkészítené a talajt egy következő – még súlyosabb –
válságnak, mivel erősítené azt a hitet, hogy a felelőtlen gazdasági
döntések súlyos következmények nélkül megúszhatóak.
Készült: 2008. július 27.
|