Szükségünk van recesszióra!

Az utóbbi időben számos pénzügyi szaktekintély kritizálta a politikai vezetőket (elsősorban Amerikában), amiért erélytelenül, illetve alacsony hatékonysággal próbálták megállítani a gazdasági visszaesést. Az egyik ilyen markáns álláspont nemrég jelent meg a sajtóban:

„A világ legnagyobb kötvényalap kezelőjének első embere, Bill Gross szerint Amerika a "mini depressziót" csak több ezermilliárd dollár feláldozásával kerülheti el. Véleménye szerint be kell látniuk a politikusoknak, hogy nem elegendő százmilliárdokban gondolkozni, le kell nyelniük a keserű pirulát, miszerint a gazdaság újraindításáért az adófizetőknek mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk - írja a Bloomberg.”
Forrás : portfolio.hu       2009.02.06.

Az én véleményem pontosan az ellenkezője annak, mint ami a fenti idézetben olvasható. A politikusoknak be kellene látniuk két dolgot:

1. Már eddig is túl sokat költöttek az adófizetők pénzéből a válság elhárítására.
2. A normális gazdasági viszonyok helyreállításához szükség van egy komolyabb recesszióra.

Valószínűleg a legtöbb olvasóm számára furcsa az a vélemény, hogy szükség van recesszióra, de álláspontomat elvi és gyakorlati érvekkel is alá tudom támasztani.

Miért van szükség recesszióra?
A gazdaság fejlődése hasonlít a biológiai evolúcióhoz. Az életképes vállalatok fejlődnek, a rosszul működő cégek tönkremennek és eltűnnek. A hatékony módszerek és technológiák egyre szélesebb körben elterjednek, ami pedig elavulttá válik, annak használata visszaszorul. Akik nem mernek kockáztatni, azok lemaradnak a prosperitás évei alatt, míg akik túlzott kockázatot vállalnak, azok recesszió idején tönkremennek. Ilyen módon kialakul egy finom egyensúly, ami ingadozásokkal ugyan, de egy stabil fejlődés alapja lehet. A gazdaságpolitikusok ebbe a rendszerbe próbálnak belenyúlni. Céljuk a gazdasági visszaesések elkerülése. A probléma magvát abban látom, hogy a növekedés időszakában – a piac önszabályozó szerepére hivatkozva – nem avatkoznak be, viszont visszaesések idején megakadályozzák a piaci korrekciós folyamatok érvényesülését. Az eredmény a túlzott kockázatvállalás általánossá válása. Az Egyesült Államok elmúlt évtizedének gazdaságtörténete kiváló példa a következmények bemutatására.

Válságok az USA-ban
A pénzügyi válságok 4-5 évenként menetrendszerűen követik egymást. (Erről bővebben írtam a ciklusokról szóló anyagban.) Egy évtizeddel ezelőtt, 1997-ben a délkelet-ázsiai és 1998-ban az orosz pénzügyi válság borzolta a kedélyeket, Amerikában pedig a Long Term Capital Management nevű alapkezelő csődje okozott gondokat. Ezt az amerikai jegybank szerepét betöltő FED egy gyors, de átmeneti kamatcsökkentéssel, valamint néhány tízmilliárd dollárnyi mentőcsomag szervezésével meg tudta oldani.

Négy évvel később, 2001. decemberében csődbe ment az egyik legnagyobb energiakereskedő cég, az Enron. Kiderült, hogy a könyvelését már hosszú ideje manipulálták, és erről a könyvvizsgálójuk, az Arthur Andersen is tudott. A teljes üzleti szektoron végigsöpört egy bizalmi válság, ami 2003 elején ért véget. Számos cégvezető került börtönbe a vállalati adatok meghamisítása miatt. Ezek az ügyek több százmilliárd dolláros károkat okoztak a befektetőknek. A válság kirobbanása után a FED hosszú időn keresztül nagyon alacsonyan tartotta a kamatokat azért, hogy életet leheljen a gazdaságba. Eközben a politikusok fogadkoztak, hogy szigorítani fogják a nagyvállalatok ellenőrzését.

Öt év kellett ahhoz, hogy kiderüljön, az ellenőrzések szigorításából semmi sem lett. Az alacsony kamatszintet kihasználva a bankok ügynökei rávették az embereket, hogy irreális mértékű jelzáloghitellel terheljék meg az ingatlanaikat. A bankok több ezer milliárd dollár értékben folyósítottak olyan hiteleket, amiknek a visszafizetésére gyakorlatilag semmi esély sem volt. A vészharangokat meg kellett volna kongatnia a bankok belső ellenőrzésének, a hitelminősítő intézeteknek, a bankok könyvvizsgálóinak és a felügyeleti szerveknek is. Mégsem történt semmi, amíg el nem kezdtek bedőlni a rossz hitelek.

Az ellenőrzési rendszer teljes kudarcát bizonyítja Bernard Madoff csalása is. 2008 december közepéig befektetési cége – amely egy pilótajátékhoz hasonlóan működött - 50 milliárd dollár hiányt halmozott fel. Ez még ottani mércével mérve is iszonyú összeg: körülbelül kétmillió átlagos jövedelmű amerikai egy teljes évnyi keresete. Elképesztő, hogy a rendszer lehetővé tette egy ekkora vagyon eltapsolását egyetlen személy által.

Visszatérve a rossz banki hitelekre: a 2008-as válságnak ez lett a központi problémája. A válság kezelésének első eszköze a jól bevált jegybanki kamatcsökkentés volt, de ez most hatástalannak bizonyult. A kormányzati beavatkozásra csak utána került sor, aminek eredményeként a bajba jutott pénzintézetek megsegítése eddig körülbelül 1000 milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek. A jelenlegi tervek szerint még legalább ennyit fognak elkölteni a gazdasági növekedés újraindítására.

A tendencia egyértelmű: 1998 – tízmilliárd dollár, 2002 – százmilliárd dollár, 2008 – ezermilliárd dollár, 2012 vagy 2013 - ??? milliárd dollár. (Az biztos, hogy tízezer-milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot senki sem fog tudni finanszírozni, egész egyszerűen nincs ennyi pénz a gazdaságban, de a politikusoknak még lehet egy dobásuk : a bankjegyprés és az infláció felpörgetése.)

Ha a korábbi válságok idején a gazdaságpolitika irányítói hagyták volna érvényesülni a piaci mechanizmusokat – vagyis nem akadályozzák meg a recesszió kialakulását, akkor ma nem lennénk ekkora bajban. A visszaesések idején kialakuló csődhullámok megtanítják a gazdasági szereplőket az óvatos döntéshozatal fontosságára. Manapság sajnos a visszafogottság nem divat az üzleti életben. (A fogyasztói magatartásban sem, de ez más lapra tartozik.) Az amerikai bankárok a 2008-as évre is dollármilliós bónuszokat fizettettek ki maguknak. A kívülálló számára úgy tűnik, egy bank tönkretétele is olyan teljesítmény, amit mesés jövedelemmel kell honorálni. A hiba nem a bankárokban van, ők csak élnek a lehetőségeikkel, ami természetes emberi tulajdonság. A probléma a rendszerben van, ami lehetővé teszi az eredményektől független javadalmazást.

Amerikában az utolsó komolyabb recesszió a nyolcvanas évek elején volt. Az azóta eltelt bő negyedszázad alatt a gazdasági és politikai vezetők elszoktak a gazdasági visszaesésektől. Elvárás lett a folyamatos növekedés. Egy üzleti vezető csak olyan tervvel állhat a részvényesek elé, amelyik az árbevétel és a nyereség azonnali javulását célozza meg. Ha országos átlagban is csökken a növekedési ütem, akkor mindenki gazdaságélénkítésért kiált. A politikusok, ha hatalmon akarnak maradni, teljesíteniük kell az ezzel kapcsolatos elvárásokat.

Pedig valószínűleg véget értek a bőség évtizedei. A mögöttünk hagyott 25 évben az nyert, aki magas kockázatot vállalt. A következő 25 évet valószínűleg az fogja túlélni, aki óvatos lesz. Minél később tudatosul ez a vezetőkben, annál drámaibb lesz a korrekció és annál több áldozata lesz annak. Most a politikusok két kézzel szórják a pénzt a nagybankok megmentésére (a kicsiket hagyják tönkremenni), illetve a gazdaság élénkítésére. Ez egy-két éves időtávon alighanem eredményes lesz. Folytatódhat a felelőtlen profithajsza, a csillagászati fizetések és prémiumok folyósítása. És megint azok fognak nyertesnek bizonyulni, akik vállalták az irreális kockázatot és olyan üzleti döntéseket hoztak a 2003-2007-es időszakban, amiknek a piaci törvények szerint bukáshoz kellett volna vezetnie.

Amerikában most még van állami pénz a felelőtlen üzleti döntések korrekciójára. Öt, tíz vagy tizenöt év múlva ott is más lesz a helyzet. Lesznek olyan évek, amikor a gazdasági visszaeséssel párhuzamosan az államnak is vissza kell fognia a kiadásait. Akkor egyszerre kell bevenni azokat a keserű pirulákat, amiket a piac logikája szerint 1998-ban, 2002-ben illetve 2008-ban kellett volna apránként lenyelnünk.

Mi lehet majd a kiváltó oka a következő recessziónak?
Azt egyelőre nem lehet előrejelezni, hogy melyik ügy lesz a következő válság kirobbantója. Én jelenleg két olyan problémahalmazt látok, ami esélyes erre a szerepre. Az egyik a fejlett országok most megugró költségvetési hiánya. Ezt finanszírozni kell, ami már 4-5 év múlva, a következő pénzügyi válság idején is komoly gondot jelenthet. A most beindított, és jelenleg még átmenetinek tervezett gazdaságélénkítő programok is veszélyeket jelentenek. Meg fog erősödni az az üzleti szektor, amely a költségvetési pénzektől függ. Ha néhány év múlva a politikusok megpróbálnák visszafogni a kiadásokat, az gazdasági visszaeséshez fog vezetni. Ez hasonlóan nehéz döntésnek fog bizonyulni, mint most a gazdaságélénkítő csomag elutasítása lenne. Tehát arra számítok, hogy ezt nem fogják bevállalni, inkább tovább növelik az államadósságot.

A másik bizonytalan pontnak Kína szerepét érzem. Ez önmagában olyan összetett dolog, amiről egy terjedelmes könyvet lehetne írni. A kínai gazdaság már hosszú ideje nyaktörő (évi tíz százalék körüli) ütemben növekszik. Ez nyílván nem mehet így a végtelenségig, a szárnyalás utáni zuhanás pedig valószínűleg igen fájdalmas lesz.

Ha hosszú időn keresztül az eddigi pályán fog fejlődni az ország, az is problémákat okozhat a fejlett országokban . Kína növekedésének motorja az ipari export. Nagy mennyiségben olcsó árukkal látják el Európát és Amerikát. A multinacionális vállalatok egyik legfontosabb profitnövelési módszere a termelés Kínába telepítése. A kínaiak pedig keményen dolgoznak és szorgalmasan tanulnak. Hamarosan minden iparágban olyan versenyt fognak támasztani, ami a fejlett világban számos nagynevű cég csődjével fog járni. Azt is meg fogják tanulni, hogyan juttassák el a termékeiket az európai és az amerikai fogyasztókhoz. Ez pedig meg fogja nyitni előttük a lehetőséget az áraik emelésére. Valószínűleg nem sokáig tart az az állapot, hogy ők olcsón termelnek, mi pedig gondtalanul fogyasztunk.

Mi a teendő?
Mindenkinek meg kell tanulnia olyan pénzügyi döntéseket hozni, ami nem jár ésszerűtlen kockázattal. Túl kell tudnunk élni egy komolyabb recessziót. A vállalati menedzsereknek úgy kell irányítaniuk a cégüket, hogy az átvészelhessen 2-3 nehéz évet. Az igaz, hogy egy visszafogott stratégia mentén vezetett társaság kis mértékben lemarad a versenytársaitól a prosperitás évei alatt, viszont a recesszió sem okoz akkora problémát, mint egy nyakig eladósodott vállalatnál.

A magánszemélyeknek is csak addig szabad nyújtózkodniuk, ameddig a takarójuk ér. Például az első lakás megvásárlásához általában szükség van bankkölcsön igénybevételére. Aki ilyen élethelyzetben van, annak be kell vállalnia az ezzel járó kockázatot, de ebben az esetben is lennie kell tartaléknak, ami segíthet egy nehezebb időszak átvészelésében. Egy plazmatévé vásárlása vagy egy külföldi nyaralás viszont biztosan nem fontos annyira, hogy évekre eladósodjon miatta az ember.

A politikusoknak egyetlen dollárt vagy eurót sem szabadna önhibájukból bajba jutott nagybankok vagy más vállalatok megmentésére fordítani. A gazdaságélénkítés sem a kormány feladata, az a piaci szereplők dolga. Az állam szerepének a piac szabályozására és ellenőrzésére kell korlátozódnia. És arra, hogy egy minimális létbiztonságot garantáljon azok számára, akik arra rászorulnak. A gazdasági élet dinoszauruszainak megmentése nem olyan cél, amire az adófizetők pénzét költeni kellene.

      Készült: 2009. február 09.